Árvák könnyeit letörölni - Báró Szentkereszty Stefánia, a székelyek Nagyasszonya (1842. február 5.–1906. május 26.)

1842 februárjában az égiek bizonyosan jókedvükben voltak, amikor báró Szentke­reszty Istvánt és feleségét, vargyasi Daniel Annát kolozsvári házukban leánygyermekkel ajándékozták meg.
A család meglehet, jobban örvendett volna egy címet-rangot, hagyományt  továbbvivő fiúnak, de belenyugodva Isten akaratába, keresztvíz alá tartva leánygyermeküket, Szent Istvántól kölcsönözve a nevét, Stefánia keresztnévvel illették.

A szülők leányuknak, valószínű, csendes családi tűzhelyet kívántak, ahol férje árnyékában, gyarapodó családja körében biztonságban élheti majd életét. De ember tervez, Isten végez. A gyermeknek más utat kellett járnia. Nem követte a hagyományos etikettek irányította úri életmódot, ahol még a szórakozásnak módját is előírták. 
Születésekor nem is sejtették, hogy e kis csecsemő majd Szent István-i szellemben éli életét, s egykoron a szegények gyámolítójaként az „árvák könnyeit letörlő” Nagy­asszonyaik közé sorolják a székelyek. Hogy vezér lesz belőle, aki maga köré gyűjti a szunnyadó tehetségeket, irányt és célt ad minden adakozó szívű embernek, kézfogásra bírja a közösség elheverő erőit.
Előkelő, módos házba született, de kisgyermekkora és ifjúsága „édes örömek, de leginkább égető fájdalmak” között telt. Édesanyja korán elhunyt. Nemsokára szeretett jó apja, akinek mindent köszönhetett, szintén a fellegajtó nyitogatók közé szólíttatott.
Ezek után sokan belerokkantak volna az élet nyomorába, de nem Ő. Nagy családot alapított: anyja lett a leányárváknak, és viselte gondjukat felnőtt korukig. Mivel szüleit nem támogathatta, hiszen azok korán elhunytak, kárpótlásként sok idős embernek nyújtott gyermeki gondoskodást. Andor testvérének élete, aki szomorú megpróbáltatásban, egy svájci intézetben éldegélte napjait, nem hagyta érzéketlenül a Nagy­asszonyt. Az elesettek iránti érzületét a város szegényeire és elhagyott, magára maradt betegeire testálta, azoknak öregotthont, kórházat létesítve.
Otthont az elesetteknek
Eszes, művelt emberhez méltóan mérlegelni és dönteni számára pillanat műve volt. Első ízben 1872 októberében emeli fel szavát egy megyei árvaház alapítása érdekében Sepsiszentgyörgy vagy Kézdivá­sárhely központtal. A két város közötti versengésre sok idő nem maradt. Kézdivásárhely telket ajánlott fel e nemes ügy érdekében, a városi polgárok pedig az első tíz árva gondozását vállalták magukra. 
A legfontosabb még hátra volt: az anyagi háttér megteremtése épp azokban az esztendőkben, amikor a nagy gazdasági válság egy évtizedre megbénítja az országot. A bárónő viszont útnak indult postakocsin, váltott lovakkal, hiszen akkor még errefelé nem vezetett vasútvonal.
Személyes varázsával, szívhez szóló szavaival kérte és bírta adakozásra, akikhez bekopogott, Erdély és Magyarország törvényhatóságait. Egy esztendő leforgása alatt annyi pénzt sikerült egybegyűjtenie, hogy megnyithatta kapuját az Erzsébet királyné nevét viselő Háromszék Megyei Erzsébet Árvaleány Nevelő Intézet 1873. október 12-én.
A bárónő saját adománya, valamint a város nagylelkű pártfogása mellé sorakoztatta fel Széchényi Pál ipari és kereskedelmi, Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi, Bethlen András földművelés- és iparügyi minisztereket, Budapest városát, Bihar, Nyitra és Gömör vármegyét. Itthon pedig Isten tudja, hányszor hangoztak el segélykérő szavai: „Felkérem ezen gyűlést és nemes Háromszék lakosait”, karolják fel e szent ügyet. A háromszékiek nem késlekedtek, hiszen maradt még egy tál étel minden asztalnál, egy váltás fehérnemű, egy rend ruha vagy egy pár lábbeli egy árva gyermek részére. De perdült táncra a város és a környék lakossága bál idején, nyitottak tárlatot, hallgattak úgymond hangversenyt, helyeztek perselyt a templomokba, szántak árverésre vitrinből kivett dísztárgyakat, almáriumból kiemelt értékes tárgyakat, amelyek követték útját a bárónő ama gyönyörű antik művű legyezőjének, melynek bevétele az árvaleány intézetet támogatta.
Ezúton vált hasznossá minden jóindulatú gondolat, tettrekészség, tánclépés és dísztárgy, s vált hasznára a közösségnek, de főképpen a 19 év alatt felnevelt 110 árva leánynak. Az intézetnek rendszere, célja volt: értelmet művelni, kézügyességet fejleszteni, hogy a munkában az ott nevelkedők örömüket megtalálják. Ezáltal vált a szülők nélküli, vagyontalan árvából szakácsnő, tanítónő, gondozó, szobaleány vagy önbizalmát visszanyerő, székely lelkiségét, szellemiségét továbbadó anyja gyermekeinek.
Öregeknek menedék
Egy alkalommal Pap András kézdivásárhelyi városi tanácsos neje, Nagy Karolina a bárónő jelenlétében felvetette: szánandóbbak azok az emberek, akik család nélkül maradva öregségben, gyógyíthatatlan betegségben nyomorognak, s még koldulni sem tudnak. A bárónő azonnal felkarolta az ügyet, s  1874 őszén a városi képviselő bizottság elé írásbeli indítványt terjesztett egy menedékház létrehozására. A város  támogatta. Megfelelő helyiséget biztosított örök időre annak létesítéséhez. Két hónap elteltével már tudott erről a vállalkozásról is Erdély és Magyar­ország, s nyílt meg a szíve császári és apostoli királyi fenségnek, Rudolf főherceg trónörökösnek, aki magánpénztárából jelentős összeget utalt a Stefánia Menedék­ház számlájára. 
Azt azonban szükséges hangsúlyozni, hogy királyi fenség ide, főherceg oda, a város polgárai, a környékbeli községek lakói támogatása nélkül aligha működhetett volna bármelyik báró Szentkereszty Stefánia-intézet. A város elöljárósága ismét vállalkozott, biztosítva 12 szegény beteg egy-egy heti élelmezését, s gyűjtöttek össze kegyes adakozásból csaknem 5000 forintot. Jancsó Géza gyógyszerész pedig megígérte, míg ő Kézdivásárhely polgára, ingyenes gyógyszerellátást biztosít az intézetben lakóknak. Jól szervezett, részleteiben is kidolgozott menet szerint gyűlt a vegyes adomány a menedékház részére. A megnyitáskor rendezett bál alkalmával a kegyes adományok közé írtak szalonnát, bélhúst, csirke- és pulykahúst, skatulya szardíniát, kenyeret, befőttet, bort és borvizet, skatulya bonbont, süteményt, „lemonadet”. Felszere­lésére ada­koztak „laskaserítőt”, guzsalyt, ágylepedőt, rokolyát és levesmerőt, imakönyvet és tormástálat, keszkenőt, herbateát és számos más hasznos dolgot. A menedékházban lévő öregeknek reggeli, ebéd és vacsora is kitellett a jóakaratú emberek konyhájáról. Ezek mellett a kézdivásárhelyi asszonyok külön gyűjtést is felvállaltak. Így gyarapodott a menedékház éléstára több véka pityókával, kupa fuszulykával, köböl búzával, rakás murokkal, számos koszorú hagymával, különböző bútorokkal, lábbelikkel, ruhaneművel s egyéb hasznos dologgal.
Betegeknek kórház
Elképzelhető, ennyi vállalkozás, adakozás után a város és környéke már jócskán kimerült, de a bárónő tovább vitte a fáklyát. 1877 ősszén megalakította Kézdivásárhely városi és vidéki Rudolf Kórházát akkor, amikor még alig működött ilyen intézmény, s az egész­ségügy fejlettségét is szinte csak a nagyvárosok lakói élvezhették. Az újabb alaptőke előteremtése újabb nehézségekbe ütközött. A bárónő ismét útnak indult, s „a trón zsámolyától a kunyhókig mindenütt” hallatta hangját. A ház védnökségét a trónörökös Rudolf főherceg vállalta, aki a bárónő kérésére magánpénztárából 200 forintot adományozott. 
 Igaz, ezúttal hosszabb időbe telt, míg kapuit az intézmény megnyithatta, de 1884-ben ennek is eljött az ideje. Örvendetes tény: szaporodott a tőke, de sajnos, ugyanakkor a betegek száma is. 1892-ig összesen 2056 beteget ápoltak az intézetben. S ne feledjük, egy esztendő múltán is Erdély-szerte még igen kevés kórházat, pontosabban 29 működő egységet tartottak nyilván.
Amikor a nehézségek mellé a közösség részéről lassacskán az unalom, a megszokás is fel­zárkózott, és lanyhult az adakozás népszerűsége, a jó barátok ismét az ügy mellé álltak. Ezúttal gróf Mikes Benedekné Moser Sofie rendezett zabolai kastélyában fényes estélyt, ahová annyian érkeztek, hogy adakozásukkal ismét kihúzták a kátyúba ragadt szekeret.
Templom és nőegylet
A ország szükségére az Úrnak szolgálatát teljesítő „földön megtestesült angyal, Zágoni báró Szentkereszty Stephanie úrhölgy”, ahogyan kortársai nevezték, már mindenre odafigyelt. Látván, hogy Szé­kelyföld templomai, mint egyedüli s igazi őrtornyai a keresztényi gondolatnak és művelődésnek, mily szegények, az általa eddig létrehozott intézetek áldásos tevékenységének köszöneteként maga köré gyűjtötte a kézdivásárhelyi-kantai római katolikus iskolába a papokat és híveiket, s „az úrnak 1876-ik évében létrehozták a »kézdi-vásárhelyi Oltáregyletet« november hó 19-én árpádházi szent Erzsébet napján, Erzsébet  felséges királyné dicső névünnepén”.
A bárónő kedvenc évszaka kezdeményező készségét illetően az ősz lehetett, ugyanis 1871 szeptemberében felhívására meg­alakult a 16 tagból álló Zágoni Jótékony Nőegylet. Ezen újabb alapítvány már követte útját a jól bejáratott rituáléknak: dalra fakadtak a kórusok, megszólaltak a hegedűk egy-egy háromszéki udvarház vastag falai mögött tartott koncerten. Hat esztendő múltán, 1878-ban, amikor befejeződött Bosznia elfoglalása, a Monarchiából származó halottak száma meghaladta a 7000 főt, s ki tudja, hányan maradtak árván, család nélkül vagy sebesülten. A falu akkor is gyűjtést rendezett. A  megsebesült katonák s az árvák segélyezésére a pénz mellett 7 kiló tépést és sebkötőt, 7 láda húskivonatot küldtek az arra szorultaknak. Ébe­ren figyelték a világ eseményeit, nemzettársaik sorsát. 1879 tavaszán, amikor a megáradt Tisza egyik éjjelen átszakította a gátat, romba döntve Szeged városát, annak hírét véve, a zágoniak máris útnak indították a segélyt. 
Más alkalommal a bárónő arra kérte embertársait, hogy akik családjukban örömteljes eseményt ünnepelnek, gondoljanak a szegényekre, elesettekre, az őket felkaroló intézetre is, és küldjenek élelmet számukra. Jó példával ismét ő járt az élen, minden év augusztus 20-án édesapja és az ő neve napján egyheti élelmet küldött intézete részére.  
Működött is megszakítás nélkül e szeretet lánca hosszú időkig. Hatékonyságát a szabad kezdeményezés biztosította abban a korban, amikor az egyik dualista vezető politikus arról szólt, hogy „olyan messze vannak innét a jó székelyek, hogy mire óhajtásuk idáig” ,azaz Budapestig ér, akkorra már idejét veszíti a kérelem, megbukik az eszme és javaslat.
Végezetül: ennyi munka láttán kinek van bátorsága nagyságát mérlegelni báró Szent­kereszty Stefániának? Hiszen ő egyike volt azoknak a géniuszoknak, akik jól tudták, a fennkölt eszmék, a veretes szavak elszállnak, mint a pillanat, ha nem fogja szolgálatra őket az ember. 
Halálának évfordulójához kapcsolódóan csupán egy rövid idézetet emelünk ki gyászjelentéséből: „zágoni br. Szentkereszty Ste­fánia úrhölgy az Erzsébet-rend és a koronás arany érdemkereszt tulajdonosa, tiszteletbeli alapítványi hölgy, Kézdivásárhely díszpolgára stb. stb. f. hó 26-án este 10 órakor, Budapesten, hosszú ideig tartó súlyos szenvedések után, angyali lelkét visszadta Te­remtőjének”.
A gyászjelentő pontosan fogalmaz, hiszen a Nagyasszony a lelkét adta vissza Te­remtő­jének, de szellemiségét örökre nekünk hagyta, amikor 64 éves korában eltávozott az élők sorából. Örök mécsest hagyott számunkra, hogy világítson utunkon a nehéz időkben. 
 Megemlékező sorainkat végezetül zárja  Nagyasszonyunk gondolata: „Noha ezennel távozom körükből, de szememmel hű kísérőjük leszek ezentúl is.”
Úgy legyen.
Tüdős S. Kinga
 
Utoljára frissítve: 2015. február 14., szombat 09:41
Értékelés:
(1 szavazat)
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned
Vissza a tetejére